A kabócákkal átvihető sárgaság típusú betegségek kórokozói a levéltetvekkel átvihető vírusokhoz hasonlóan stylet-borne (nem-perzisztens), szemiperzisztens, cirkulatív (perzisztens) és propagatív természetűek lehetnek. Ez a négy csoport azonban nem különül el olyan élesen egymástól, mint a levéltetveknél. Vannak olyan kabócák, melyek éheztetés után a kórokozót egy órán belül képesek felvenni és leadni (pl. Nephotettix impicticeps), mások pedig, akár a fertőzött növényen történő ötperces tartózkodás után is fel tudják venni a kórokozót, viszont az inkubációs vagy lappangási idő hosszabb (pl. Psammotettix alienus) (Pribék, 1999). A legtöbb kabóca azonban hosszabb ideig tartó felvételi szívás után képes csak felvenni a kórokozót, melyet általában hosszabb inkubációs idő követ. Egyes kórokozók a vektorok testében szaporodni is képesek (pl. Nephotettix apicalis). A nem-vektor kabócafajok inokulációs technikával (tűvel mechanikai úton történő beinjektálás) fertőzöttekké tehetők, és a kórokozó felszaporodása szervezetükben kimutatható (Krczal et al., 1988). A rovarvektorok testébe a fertőzött növényeken (tünetes vagy tünetmentes) történő táplálkozás, a floemnedv szívogatása során kerülnek a fitoplazmák. A növényektől eltérően a fitoplazmák a rovar testében nem korlátozódnak egy szövetféleségre, hanem szinte mindegyik szervben megtalálhatók (Alma et al., 1997). Miután a kabóca szipókájának tápcsatornáján keresztül felvette a kórokozókat, először az emésztőrendszer középbél szakaszából a hemolimfába jutnak, ahol felszaporodnak, majd más szerveket, mint pl. a nyálmirigyeket és a petefészket is megfertőzik (Lefol et al., 1994, Lherminier et al., 1990). Csak ebben az esetben válnak a rovarok fertőzőképessé, mivel a táplálkozás során a rovarok nyálcsatornáján keresztül valamennyi kórokozó visszajut a növények floémszövetébe (Kirkpatrick, 1992). Mindezen folyamatokhoz szükséges időt lappangási vagy inkubációs időnek nevezzük, ami fitoplazmánként és vektoronként igen eltérő lehet. A legtöbb faj esetén általában 2-3 hét. A 18°C alatti, illetve a 32°C fölötti hőmérsékleten tartott kabócákban a fitoplazmák lappangási ideje hosszabb volt. Ebből arra is következtetni lehet, hogy egy adott évben mely időszakok kedveznek a fitoplazmák terjedésének. Az egyszer megfertőződött rovarok életük végéig megtartják fertőzőképességüket. Egyes vírusok transzováriális terjedése ismert (Shinkai, 1955, Fukushi, 1969), a kabócák akár 20-40 nemzedéken keresztül is átörökítették a kórokozót. Ezzel szemben a fitoplazmák transzováriális terjedésével kapcsolatban eltérő eredményekről olvashatunk a szakirodalomban. Több kutató arról számol be, hogy a fitoplazma jelenlétét sikerült már a tojásokból, a lárvák ill. nimfák testéből kimutatni (Alma et al., 1997; Kawakita et al., 2000). Egyes esetekben bebizonyították, hogy a tojásokon keresztül megfertőződött új nemzedék képes a fitoplazma továbbadására, így nem csak vektoroknak, hanem a fitoplazmafertőzés forrásainak, ún. „reservoir”-oknak is tekinthetjük azokat (Hanboonsong et al., 2002). Más kutatók viszont arról számolnak be, hogy pl. a szőlő Flavescence dorée betegség kórokozója nem kerül át a kabócák utódaiba, terjedéséhez a vektorfajok minden nemzedékének fel kell vennie (Lefol et al. 1993, 1994). A fitoplazmák kabócavektoraikra káros és kedvező hatást is gyakorolhatnak. Először Littau és Maramorosch (1958) állapított meg az aster yellows vírussal/fitoplazmával fertőzött kabócákban kóros elváltozásokat, amelyek főleg a zsírtestecskékben és a sejtmagban jelentkeztek. Mások a kórokozóval fertőzött kabócák élettartamának megrövidülését tapasztalták (Jensen, 1969b, Garnier et al., 2001). A fitoplazmák rovarszervezeten belüli szaporodása Chiykowski (1991) szerint nincs káros következménnyel a rovarokra, azok élettartamát és termékenységét nem befolyásolja. Egyes esetekben azonban a rovarok élettartamának meghosszabbodását írták le (Murral et al., 1996, Beanland et al., 2000). Sinha (1960) szerint a kórokozóval fertőzött Calligypona (mai neve: Javesella) pellucida kabócák által lerakott tojásokból gyenge életképességű utódok fejlődtek, míg mások a lerakott tojások számának növekedéséről számoltak be. Mindezen tulajdonságok alapján a fitoplazmák különböző rovar szimbionták viselkedésére emlékeztetnek. Lehetséges, hogy a növényeket megbetegítő fitoplazmák olyan rovar szimbiontákból vagy kommenzalista szervezetekből fejlődtek ki, melyeknek a rovarok nyálmirigyeibe történő bejutásával lehetővé vált, hogy a növényekbe is átjussanak, ott szaporodjanak, végül növénypatogénekké váljanak (Garnier et al., 2001). Hasonló véleményen volt Maramorosch (1955) is, aki szerint a növényeket és rovarvektorokat károsító kórokozók eredetileg rovarpatogén mikroorganizmusok voltak, amelyek csak később adaptálódtak a növényekre. Érdekes az is, hogy az egymástól távoli csoportokhoz tartozó fitoplazmák azonos növényfajokat is képesek fertőzni különböző országokban. Ilyenek a szőlő sárgaságot okozó fitoplazmák, amelyeket öt eltérő riboszómális csoportba soroltak (Boudon-Padieu és Maixner, 1998, Seemüller et al., 1998). A növényekhez hasonlóan találtak példát a rovarvektoroknál is kevert fertőzésre, ugyanabban a rovarban két különböző fitoplazma törzs is előfordulhat (Palmano and Firrao, 2000). Ugyanakkor az is előfordul, hogy az egymással szoros rokonságban lévő fitoplazmákat egymáshoz taxonómiailag közel álló rovarfajok terjesztik. Mindezen megfigyelések arra engednek következtetni, hogy a fitoplazmák az evolúció szempontjából inkább kötődnek a rovarokhoz, mint a növényekhez (Boudon-Padieu és Maixner, 1998). Az egyes fitoplazmák vektorspecificitása eltérő lehet. Léteznek olyan fitoplazmák, melyek átvitelére több vektorfaj is képes lehet, ilyen például a szőlő Pierce’s betegsége, az őszibarack X-betegsége, az őszirózsa sárgulás fitoplazma és a here virágelzöldülés. A fitoplazmák többsége azonban nagy vektorspecificitású, egy vagy csak néhány rovarfaj képes az átvitelükre (Alma et al., 1997, Bosco et al., 1997, Lee et al., 1998). Ilyen monovalens kabócavektorok pl. a Scaphoideus luteolus (az elm phloem necrosos phytoplasma vektora) (Baker, 1949), a Scaphoideus titanus (a grapevine flavescence dorée phytoplasma vektora) (Schvester et al., 1963) vagy a Macropsis fuscula (a rubus stunt phytoplasma vektora) (Fluiter és van der Meer, 1953). Ugyanakkor egyes kabócavektorok képesek több fitoplazma átvitelére is, mint pl. a Macrosteles fascifrons, Euscelidius variegatus, Euscelis incisus (pl. Alma et al., 2001, Palmano and Firrao, 2000). A fitoplazmák és vektoraik közötti kapcsolatokat számos tényező befolyásolja, mint pl. a hőmérséklet, a fény és szín, a szél, a gazdanövény, a vektorok fiziológiai állapota, fejlődési fokozata, neme. Adott fitoplazma gazdanövény-specificitását, terjedését jelentősen meghatározza az azt átvivő rovarvektor táplálkozási szokása (mono-, oligo- vagy polifág) és biológiája. Vannak polifág vektorok, de a legtöbb kabóca táplálkozása során csak egy vagy két növényfajra vagy nemzetségre szorítkozik (Nickel, 2003), ami behatárolja azon fitoplazmák körét, amelyeknek vektorai lehetnek. A különböző fejlődési fokozatban lévő kabócák kórokozó-átvivő képessége eltérő. Számos kórokozót a kabócák csak lárva állapotban képesek felvenni, ill. az átvitel valószínűsége nagyobb, ha a felvételi szívást a vektor lárvaállapotban végezte (Sinha, 1960). A nemek kórokozó-átviteli képességében is különbségek vannak: általában a nőstényeké jobb, mint a hímeké.
(Forrás: Dér Zsófia (2005): Kertészeti növények kabóca együttesei és szerepük a fitoplazmák terjesztésében. Doktori értekezés.)
(Forrás: Dér Zsófia (2005): Kertészeti növények kabóca együttesei és szerepük a fitoplazmák terjesztésében. Doktori értekezés.)