„Noé pedig földművelő kezde lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból és megrészegedék és meztelen vala sátra közepén”
(Mózes I. 9, 20-21.)
"A bor története az emberiség története" tartja a mondás, s valóban, a "palackba zárt napfény"-t költők százai dicsőítették évszázadokon át, a magyar ember számára pedig különösen fontos volt, hiszen: "életében e világra fordulásától a koporsója rovásáig a bor mindenütt szerepelt. Hadas időkben és békességben, viadal előtt és után, győzelemkor és vereség után, bőjtben és mátkázó hétben, menyegzői lakodalmakon és torokon, borszűréskor és takaráskor, a sokadalmakon és vásárokon, az unszolás és a szerződés előtt és után bort ittak és egymást borral becsülték" - írta a jeles történész Takáts Sándor.
A mítoszok szerint Dionüszosz szívéből nőtt ki az első szőlőtőke, Bakkhosz pedig ügyes borkereskedőből vált a bor istenévé. Az ótestamentumban Noé neve összeforrott a borral, Mózes felderítői pedig hatalmas szőlőfürtöt hoztak az Ígéret Földjéről.
Az Ószövetségben 212 alkalommal esik szó a borról. Általában a szőlő az a növény, amelyről a Biblia a legtöbbször említést tesz.
Ószövetség
A Bibliában Noéval kapcsolatosan esik szó először a borról. Az ember a bort már a vízözön előtt ismerte. A bibliai hagyomány Noénak tulajdonítja a szőlőművelést, sőt egyes teológusok szerint Noé jelentése - nyugalom, vigasztal - is erre utal.
A Szentírásban a bortermelésről először a Teremtés könyvében esik szó:
„Noé pedig földművelő kezde lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból és megrészegedék és meztelen vala sátra közepén” (Móz.I. 9, 20-21.)
A zsidóság a Biblia szellemében élt a bor fogyasztásának lehetőségével. Palesztina híres volt szőlőskertjeiről, s a bor népi italnak számított. A választott nép használta a bort mint a gyógyítás eszközét, mirhával keverve - súlyos szenvedés esetén - kábítószerként, használta mint élvezeti cikket (vízzel vegyítve), de a bor szerepet játszott a nép vallási életében, rituális gyakorlatában is. Az Ószövetségben létezett ún. borünnep is. A jó szüret Isten áldásának, a rossz pedig Isten büntetésének számított.
Az iszlám hit kialakulásáig Palesztinában és környékén a bor a nép itala volt. Az Ószövetség szerint Palesztina híres volt szőlőjéről, a bor hozzátartozott az élethez, a Biblia alapvető táplálékként említi: „Esőt adok a ti földetekre alkalmatos időben: korai és kései esőt, hogy betakaríthasd a te gabonádat, borodat és olajodat.” „… kenyerem és borom is van a magam és a te szolgálód… számára, úgy hogy semmiben sem szűkölködünk.” (Bírák könyve 19, 19.)
Valószínűsíthető, hogy vörösbort ittak, mert a bort a „szőlő vére”-ként említik: „Mért veres öltözeted, és ruháid, mint a bornyomó ruhái?” (Ésaiás könyve 63, 2.), vagy „… és szőlő vérét, bort ittál” (Mózes V. 32, 14.)
Az Ószövetségből tudhatjuk meg, hogy a szőlőskerteket főleg lejtőkre telepítették: „Szőlőket plántálsz Samariának hegyein” (Jeremiás 31, 5.).
A talajművelésről is szól a Biblia: „Kedvesemnek szőlője van nagyon kövér hegyen; felásta és megtisztítá kövektől, nemes vesszőt plántált bele…” (Ésaiás 5, 1-2.)
A Bibliából tudjuk azt is, hogy a szőlőt fügefára futtatták, vagy karót vertek mellé és rendszeresen tisztították a gaztól.
A szüret a vígasság jegyében folyt már azokban az időkben is: „Elvétetett a vígság és öröm a kertből, és a szőlőkben nem vígadnak és nem kiáltanak, bort sajtókban nem nyom a bornyomó, véget vetettem a víg éneklésnek.” (Ésaiás 16, 10.)
Az ószövetségi vallás áldozatai között szerepelt az ún. Italáldozat, de a bort önmagában nem mutatták be áldozatul, legfeljebb más áldozatok adalékául szerepelt. Az áldozati lakomán a választott nép előírásszerűen használta a bort. Különös hangsúlyt kapott a bor a húsvéti bárány elfogyasztása alkalmával. Bizonyos bibliai személyek (Sámson, Keresztelő Szent János), ószövetségi papok isteni intésre vagy önként vállalt vezeklésből nem ittak, ill. nem ihattak részegítő italt (nazireusok).
Jelképként is többször megjelenik a bor az Ószövetségben. „… íme, bensőm olyan, mint az újbor, amelynek nyílása nincsen; miként az új tömlők, csaknem szétszakad.” (Jób 32, 19.) „Ezüstöd salakká lett, tiszta borod vízzel elegyítve” (Ésaiás 1, 22.)
A Bibliában a szőlőtő Izraelt jelképezi, amelyet az Úr Egyiptomból telepített Kánaánba, hogy ott gyökeret eresszen, és terebélyesedjék (Zsolt 80,9–12). A szőlőlugasban való időzés a békére, jólétre utal.
Azok a férfiak, akiket Mózes előreküldött Kánaán felderítésére, hatalmas szőlőfürttel tértek vissza, s a kánaáni bőséget jelző gyümölcsöt a vállukra vetett boton szállították: „Amikor Eskol völgyébe értek, levágtak egy szőlőfürtöt a szőlővesszővel együtt, ezt kettesével egy boton vitték, aztán néhány gránátalmát és fügét is (szedtek) Azt a helyet Eskolnak nevezték arról a szőlőről, amelyet Izrael fiai leszedtek.” (Számok könyve 13,17–24). Az egyházatyák és a középkori teológusok ezt a részt a keresztrefeszítésre vonatkoztatták, a szőlőfürtöt Krisztus-szimbólumként, a két hírvivőt az Ó-, ill. az Újszövetség képviselőjeként értelmezték. Nicolaus de Verdun klosterneuburgi oltárképén (1181) a jelenet a következő felirattal szerepel: „A botban, melyen a szőlőtő függ, Krisztus keresztfáját lássátok.”
Újszövetség
Az Újszövetségben Krisztus első csodatétele is a borhoz kötődik. A víz borrá változtatása a kánai menyegzőn történt. (János 2, 1-12.)
A keresztény vallás alapítójának, Jézus Krisztusnak életében a bor különösen kitüntető szerephez jut. Példabeszédeiben (Munkásokat felfogadó szőlősgazda, Gonosz szőlőmunkások, Jézus a szőlőtő - mi a szőlővesszők) szívesen használ szőlővel és borral kapcsolatos képeket.
Krisztus példabeszédeiben olvashatjuk, hogy a bort a gyógyításban is használták: „És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba.” (Lukács 10, 34.)
Pál apostol Timótheushoz írt 1. levelében a borivást, mint egészségre hasznos dolgot ajánlja. „Ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral, gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintettel.” (5, 23.)
Gyakran szerepel jelképként a szőlőskert, szőlőműves, szőlőtő: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: A ki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” János 15, 1-6., valamint Máté 20, 1-16. és 21. 33-46.
A legfontosabb szerephez akkor jutott a bor, mikor az utolsó vacsorán az Eucharisztia megalapításakor, Jézus kenyeret és bort vett kezébe. „…és vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az újszövetségnek vére, amely sokakért kionttatik bűnöknek bocsánatára.” (Máté 26, 27-28.)
Ókori népek legendái, boristenei
Az ókori civilizációkban a bor mindenhol isteni eredettel lett felruházva, s az emberekhez mindig isteni közvetítéssel jutott el.
Áldozati ital jellege abból a tényből is adódhatott, hogy kis mennyisége miatt, valóban csak a leggazdagabbak, az elit réteg élvezhette igazán, a suméroknál, akkádoknál például a templomok körül ültettek szőlőket, s féltve őrizték annak gyümölcsét. A sumer őseposz, a Gilgames is utal a borra, mikor is főhősünk "az élet fájához" érkezik és ott megismerkedik a bor készítésének tudójával, aki meglepő módon nő, úgy hívják Siduri. Az "élet fájáról" csüngő vörös fürtök arról árulkodnak, hogy a sumerek ismerték a vörösbort, s isteneiknek olajjal, tejjel és vörösborral áldoztak, természetesen az állat áldozatok mellett. A vér és a bor szavakat is egy kifejezéssel illették: kurum. A közép ázsiai térségben a Vejne, Vajna kifejezést használták a borra, ami egész egyszerűen azt jelenti : élet. Ez a szó ment át a mai nyelvek bor kifejezésébe is a latinnak köszönhetően. (Vinum, Vino, wein...stb.)
A Nílus völgyében Oziriszt tisztelték a szőlő és a bor isteni támogatójaként, aki a termőerőnek istene, a túlvilág uralkodója volt. Egyiptom királyaként a legenda szerint az embereket leszoktatta a „vad életmódról”, megtanította a mezőgazdasági munkálatokat és többek között ő ismertette meg az emberekkel a szőlőművelés és borkészítés titkait. Zárójelben jegyezzük meg a sörkészítést is neki köszönhetik az egyiptomiak…Ozirisz az ujjászülető természet istensége, különösen a Nílus termékeny áradásakor volt az események központjában, amikor is az "OUAG" termékenységi ünnepségeken, - ahol komoly mennyiségben folyt a bor - ünnepelték a népszerű istent, nem ritkák voltak a mámorral telített orgiákba átmenő dorbézolások sem. Az "OUAG" jele egyébként a hierogrifákon egy asztalra helyezett három borosedény volt. Az istenek is szerethették a bort, mivel az egyik leírás szerint: "kegyes kedvteléssel élnek fügén és boron"
Az egyiptomiaknál gyakran ajánlották fel a bort áldozati ajándéknak, s a halotti kultusz részeként gyakran helyeztek el borral teli edényeket a halott előkelők sírjában, megfelelő útravalóként a túlvilági élet megkezdéséhez.
Indiában is bőven folyt a bor, itt Prittu-Síva , illetve Mon-Sotti-Wrata istenek voltak kik kegyeibe fogadták népüket, s megismertették velük a nemes italt. Ismerjük az ősi szanszkrit boristent is, kit Soma néven említettek, Arméniában Spanderamet, Arábia földjén Orotál, Szíriában Choloch, Trákiában pedig Strabazios töltötte be a népszerű boristen tisztségét.Kínában is előszeretettel fogyasztották a bort, s egy bizonyos Fok-Hi-t tartottak a bor kínai elterjesztőének. Ő a legenda szerint élő ember volt Kr.e. 3000 körül élhetett. Hasonlóan a Perzsák is legendáriumukban egy ősi , valószínűleg nem létező királyhoz, Dzsemsidhez kötötték a bor elterjedését.
Ez utóbbi történet meglehetősen érdekes, s a legenda sok valóságos alappal rendelkezik. – A történet szerint az emberek ismerték és nagy becsben tartották a szőlőt, de csak gyümölcsként fogyasztották. Mivel kevés volt belőle igen értékes ételnek számított, csak a leggazdagabbak juthattak hozzá. Így volt ez történetünk királyi udvarában is, ahol a fiatal és szépséges királylány kérői sokféle ajándékot hoztak Dzsemsidnek. Az egyik kérő szőlőt hozott, amit értéke miatt a kincstár pincéibe szállítottak és őrséget is állítottak mellé. Néhány nap múlva az őröket holtan találták a raktár mellett, s a szőlőkkel teli kőedényekben zöld, fortyogó levet leltek…-Nem nehéz kitalálni, az erjedő szőlőből felszabaduló mustgáz ölte meg a katonákat. -Elterjedt a híre a „zöld méregnek”, a király le is záratta a raktárt. Pár nappal később a boldogtalan királylány, ki egy nála alacsonyabb rangú testőrbe volt titkon szerelmes, elhatározta, véget vet életének, s ezt az új méreggel teszi meg. Le is ment a pincébe, ivott a mérgezőnek tartott léből, de ahelyett, hogy meghalt volna egyre jobb kedve kerekedett, s a mámor magával ragadta. A király csodálkozott, miután többen előkóstolták az italt, maga is kipróbálta azt, s a hatás nem maradt el. S hogy a szerelmi szál is jól végződjön, természetesen engedélyezte lánya és a testőr házasságát. Az új italt pedig ezután mindenki bátran fogyasztotta, s gyorsan elterjedt Perzsiában. (Forrás: www.bor-neked.hu)
A bor története:
Az Ókori Mezopotámiában már fejlett borkultúra és borkereskedelem volt. Hamurabi i. e. 2100 körül törvényben büntette a borhamisítókat. (Csak ami iránt nagy a kereslet, azt érdemes hamisítani). Egyiptomból, III. Tothmes és III. Ramszesz idejéből való feljegyzések szólnak a borfogyasztásról. A Föníciak által készített üvegedények feltehetően a borfogyasztást szolgálták, a Hellén államokban pedig Nagy Sándor kortársai a "föld vérének" nevezték a bort. A Kárpát medencében már a rómaiak előtt ismerték a szőlőt. Bojrevista dák király alattvalóinak erkölcseit javítandó kiirtatta birodalmában a szőlőket. Attila hun király is ismerte és mondhatni "halálosan szerette" a bort, hiszen egy több napos tivornya után szenderült jobblétre.
A Középkorban és Újkorban a borfogyasztás a mediterrán kultúrában egyre elterjedtebbé vált, mert a vizek egészségtelenek voltak, az étkezési szokások megkívánták és a jobbágyság szegényes tápláléka miatt a borban lévő kalóriára is szükség volt. Mindezek mellett bor a keresztény liturgia fontos része is volt. A nagy kereslet jelentős kereskedelmet hívott életre, de nem a minőség, hanem a mennyiség, és a könnyű szállítás, (vízi utak, városok közelsége) volt fontos. A középkori hordókban a bor nem volt hosszú ideig eltartható, így az óbort nem ismerték. A márkás fajborok a XVIII. századtól kezdtek ismertté és keresetté válni. A fajborok egyre nagyobb differenciálódása viszont a jó bort luxuscikké tette.
A magyarok már a Meotis (Fekete Tenger) vidékén ismerték a bort. "Midőn valakivel fogadást tettek, egy pohár bort hozattak, s ebbe karddal, vagy nyíllal véröket eresztvén megitták, nemcsak a fogadást tevők, hanem minden jelenlevők egyetemben. S ekkor mind a barátság, mind a fogadás szent és változhatatlan volt előttük. Sőt akik az ilyen vérrel kevert borból ittak egymást véreiknek tartották”. Az első írásos emlékek a szőlőről a Pannonhalmi Apátság alapító levelében találhatóak. A liturgia szükségessé tette, hogy ahol lehetséges a keresztény egyház rendelkezzen szőlővel. Nemcsak az egyház részéről jelentkező igény tette fontossá a bortermelést, hanem a rossz vízminőség is, valamint az, hogy hazánkban az éghajlati és a talajviszonyok kedvezteka szőlőtermesztésnek.
A XIV . sz. elejére a magyar borok már ismertté váltak Németországban és Lengyelországban. Károly Róbert idején fejlett szőlő és borkultúra jellemezte Magyarországot. Zsigmond alatt átmeneti visszaesés következett be, Mátyás idején azonban újabb fellendülés történt. A XVI-XVII. század állandó csatározásai fellendítették a borfogyasztást, nemcsak a zsoldos hadinép, hanem a vizek további fertőződése miatt is (temetetlen holttestek, vízbe dobált hullák). A kanizsai várkapitány kérelme a nádorhoz: " Bort küldjön kend, mert uraim a víztől mind elbetegednek." 1594-ben az egri várban a 700 fős legénység 15200 csöbör bort fogyasztott. Ez körülbelül. napi 7 dl. Pázmány Péter így írt: "A haza szabadulásáért annyi részegítő köszöntések lettek, hogyha egy nagy völgybe vinnék a török császár erejét, és reá eresztenék azt a bort, melyet sok részegeskedésben megittanak Magyarország szabadulásáért, nem kellene vízözön sem a török veszedelmére, mind borban fúlnának meg."
A magyar bor hamar világhírűvé vált. Sebastian Mercier 1788-as levelében ezt írta: "Kóstolja meg a burgundi vöröset, a saint vivant-it, a citeaux-it, a grave-it, a vöröset és a fehéret egyaránt, de főleg a tokajit, ha alkalma van rá, mert véleményem szerint ez a földkerekség első bora, és csak a föld urait illeti meg az a jog, hogy ihassanak belőle". A XVIII -ik században az orosz cárok voltak a tokaji bor fő vásárlói és fogyasztói.
Az amerikai eredetű szőlőgyökértetűt 1845-ben fedezték fel Európában. Az 1860-1870-es években akkora kárt okoz Franciaországnak, mint a porosz-francia háború (20 milliárd frank). 1875-től Magyarországon is pusztított és szó szerint letarolta a hagyományos borvidékeket.
A magyar szőlőtermelésben korszakot zárt és korszakot nyitott.
Kis magyar bortörténelmi visszatekintés
( Forrás: http://www.hnt.hu/index.php/bemutatkozas/91-magyarboraszat) (Piros szövegre kattinva elérhető)
A szőlő és bor az egyetemes emberi kultúra része. Mikor ez a nemes termék több mint ötezer évvel ezelőtt Közép-Ázsiából elindult világhódító útjára a magyarok még nem a mai hazájukban éltek. Honfoglaló őseink már a honkeresés során megismerkedtek a bor készítés fortélyaival és bor fogyasztás örömeivel. Tanúsítja ezt, hogy borászati szakkifejezéseink jelentős része (szőlő, csiger, seprő, ászok, szűr) török eredetű és bor szavunk is egyedi, eltér a világban általános latin „vinum” változataitól.
Mai hazánk területén – ahol a szőlő őshonos növény – valószínűleg az időszámítás kezdetét megelőzően az V-I. században itt élő kelták lehettek az első borkészítők.
Az i.e. 14-9 között Pannónia provinciát meghódító rómaiak már biztosan foglalkoztak szőlőműveléssel. Domitianus császár i.sz. 92-ben kiadott rendeletével igyekezett gátat vetni a szőlőtelepítésnek Pannóniában.
Probus császár ( i.sz. 276-282) - aki szerémségi vinitor család sarjaként látta meg a napvilágot - jelentős telepítéséket végzett itt.
A középkor emlékei
A kereszténység felvételét követően ( i.sz. 990 ) a magyar borászat az európai minta szerint fejlődött. A szerzetesek a keresztény liturgiához szükséges bor készítésének ismeretét, a szőlőművelés gyakorlatát széles körben elterjesztették. Első királyunk Szent István fiához i.sz 1031-ben intézett intelmei a bor ismeretét jelzik:
„… itassanak meg olykor fanyar borral, mely értelmedet tanításomra figyelmessé teszi.”
A honalapítást követően a gazdasági érdekek felismerése is a szőlőtermesztés fellendítését eredményezte. Az adójegyzékek – mint leggyakoribb írásos emlékek – már a XI. századtól minden országrészben következetesen említik a dézsma-bort (decima).
A XIII. századtól rendeletek határozták meg a szőlőtelepítésre felhasználható, irtható erdős területeket, megalapozva a szőlőhegyek (promontóriumok), a történelmi borvidékek kialakulását. A XV századtól megjelennek az írásba foglalt hegyrendek (pl 1486.július 13. Tordas, Fejér megye)
A magyar szőlészet és borászat Mátyás király (1458-90) idején európai jelentőségű és fejlettségű volt
A magyarság zivataros történelme nem mindig biztosított zavartalan feltételeket a szőlőművelés felvirágoztatásához. A latin mondás mely szerint „Pace virent colles” – azaz „békében virulnak a szőlődombok” – nem volt jellemzője a középkori Magyarországnak.
A nemzeti létért folytatott háborúk során elnéptelenedett területekre ófrancia, vallon, sváb telepesek érkeztek magukkal hozva saját szőlő-bor kultúrájukat. A Kadarka szőlőfajtát, a vörösborok sajátos feldolgozási technológiáját a török elöl menekülő rácok honosítják meg hazánkban.
A hagyomány szerint Szepsi Laczkó Máté 1631-ben az első tokaji aszú elkészítésével századokba nyúló hagyományt teremt. A tokaji borok nemzetközi elismertségét jelzi, hogy az 1700-as években a Rákóczi szabadságharc pénzügyi fedezetének jelentős részét a Tokaj-hegyaljai birtokok jövedelme, a külföldön értékesített borok árbevétele adta.
Reformkor a borászatban
A XIX században ismét jelentősen fejlődik a magyar borászat. Széchenyi István, Entz Ferenc, Korizmics László révén felzárkózik az európai etalonhoz a technológia, az intézményrendszer és a szakigazgatás
Az 1870-es években fellépő filoxéra vész ( Magyarországon 1872-ben, Pozsonyban jelent meg először) szinte teljesen letarolja az akkori ültetvényeket, de egyben a magyar szőlőtermesztés megújulásának is mérföldköve is.
A teljes körű borászati szabályozás gyökerei a XIX. század végéig nyúlnak vissza. 1876-ban Szalay Imre Somogy megyei földbirtokos, országgyűlési képviselő törvényjavaslatot nyújtott be „ A gyártott borokról”. 1884-ben a képviselőház elé tárt a „műborról” szóló törvényjavaslat lekerül a napirendről. Az 1887-ben, 1889-ben tett sikertelen próbálkozások után 1893-ban „XXIII. törvényczikk a mesterséges borok készítésének és forgalomba hozatalának tilalmazásáról” címen iktatták törvénybe a mai szabályozás jogelődjét.
1894-ben pedig a mai hegyközségek jogelődjeinek működési szabályait rögzítő első hegyközségi törvény.
Az 1908. évi XLVII., az 1924 évi IX. és az 1936. évi V. törvénycikkek révén 1959-ig törvényi szintű szabályozás volt érvényben.
A szőlőtermesztők és borászok kitartását bizonyítja, hogy a tatárjárás, a török hódoltság, a Habsburg elnyomás, a filoxéra vész és a trianoni politikai diktátum hatásait és a világháborúkat is túlélték.
A második világháború utáni korszak
Az 1959-ben hatályba lépő 23. számú törvényerejű rendelet még sok tekintetben az 1936-os törvény szellemének megfelelően rendelkezett. Az 1970. évi 36.tvr. azonban már koncepciójában is eltér a korábbi szabályozási gyakorlattól. Szakmai, eljárási és szankcionálásra vonatkozó részeiben rövidítve lépett életbe, így elvesztette törvényi jellegét.
Az 1945-től 90-ig terjedő időszak jellemzője a szemléletváltás volt. A szakigazgatás átalakult, megszűntek a hegyközségek, hatályát vesztette a bortörvény.
Bár az ültetvények kezelése részben magánkézben maradt, de a szőlőfeldolgozás, a borászat és a borforgalmazás központosítottá válik.
1962-63. jelentős eseménye a II. szőlő rekonstrukciónak nevezett telepítési programra, mely kertében több tízezer hektár szőlőültetvény eltelepítésére került sor.
Az 1970-es évektől a hazai ellátás helyébe a KGST egyezmények keretében a szocialista tábor ellátása lépett. Volt olyan év, mikor a megtermett bor több mint fele exportálásra került.
Bár az érdekeltség homlokterében továbbra is keleti export volt, egyes üzemek technológiai szempontból már bármely piac igényeinek kielégítésére alkalmassá váltak. Sajnos az eredetvédelem ebben az időszakban megmaradt a 60-as évek színvonalán.
A rendszerváltás után
Az 1990-es évek elején beállt hazai és nemzetközi politikai változások ismét gyökeresen új helyzetet teremtettek. Eltűntek, vagy átalakultak korábban meghatározó kelet-európai piacaink.
A szőlőültetvények csökkenése, az évenként ismétlődő szüreti feszültségek és készletproblémák, a belföldi forgalmazás anomáliái nem oldódtak. Az export a 90-es mélypontot követően stabilizálódott, valamelyest fejlődött.
A magánosítás révén átalakultak az állami vállalatok, jogilag is magán kézbe kerültek az ültetvények. Új utakat kellett keresni a technológiai fejlesztés, az értékesítés és az ágazati szabályozás terén.
Az ágazat jogi szabályozása követte a gazdasági folyamatokat. Az 1994-ben elfogadott Hegyközségi törvény és az 1997-ben hatályba lépett Bortörvény révén az ágazat vissza tért a II. világháború előtt járt útra.
A szőlőt és a bort a származását igazoló bizonyítvány révén ismét tanúsítvány kíséri a pincétől a fogyasztóig. A bor minősítését nemzetközileg akkreditált intézet az MgSzH BI végzi. 1999. óta a bor bekerült a jövedéki termékek körébe. A folyamatosan változó tartalmú jövedéki szabályozás elvárásainak való megfelelés komoly gondot okozott az ágazat szereplőinek. A 2005-ben 0 kulcsossá vált jövedéki adó helyét a forgalombahozatali járulék vette át.
EU csatlakozás
A 2004. év legnagyobb szakmai kihívásának az EU csatlakozás bizonyult. Az intézményrendszer kialakulatlansága, valamint az utolsó pillanatban végrehajtott jogszabály módosítások miatt a kelleténél több feszültséggel, de sikerült megvalósítani ezt a célkitűzést.
Kialakultak a termelési potenciál kezelésének és támogatások igénybevételének rendszerei.
Sok problémát okozott a brüsszeli és a hazai szabályozás közötti szemléletbeli különbség áthidalása.
A 2008-as EU-s borpiaci reform a támogatott kivágási révén újabb lökést adott a szőlőterület csökkenésének. A nemzeti boríték révén viszont jelentős forrásokat sikerült szerezni a megmaradó ültetvények megújítása érdekében.
Az egyre csökkenő volumenű hazai termék előállítás, a zsugorodó belföldi fogyasztás, a stagnáló kivitel és a lökésszerűen, de egyre nagyobb mértékben jelentkező behozatal jellemzi a mai viszonyokat
(Mózes I. 9, 20-21.)
"A bor története az emberiség története" tartja a mondás, s valóban, a "palackba zárt napfény"-t költők százai dicsőítették évszázadokon át, a magyar ember számára pedig különösen fontos volt, hiszen: "életében e világra fordulásától a koporsója rovásáig a bor mindenütt szerepelt. Hadas időkben és békességben, viadal előtt és után, győzelemkor és vereség után, bőjtben és mátkázó hétben, menyegzői lakodalmakon és torokon, borszűréskor és takaráskor, a sokadalmakon és vásárokon, az unszolás és a szerződés előtt és után bort ittak és egymást borral becsülték" - írta a jeles történész Takáts Sándor.
A mítoszok szerint Dionüszosz szívéből nőtt ki az első szőlőtőke, Bakkhosz pedig ügyes borkereskedőből vált a bor istenévé. Az ótestamentumban Noé neve összeforrott a borral, Mózes felderítői pedig hatalmas szőlőfürtöt hoztak az Ígéret Földjéről.
Az Ószövetségben 212 alkalommal esik szó a borról. Általában a szőlő az a növény, amelyről a Biblia a legtöbbször említést tesz.
Ószövetség
A Bibliában Noéval kapcsolatosan esik szó először a borról. Az ember a bort már a vízözön előtt ismerte. A bibliai hagyomány Noénak tulajdonítja a szőlőművelést, sőt egyes teológusok szerint Noé jelentése - nyugalom, vigasztal - is erre utal.
A Szentírásban a bortermelésről először a Teremtés könyvében esik szó:
„Noé pedig földművelő kezde lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból és megrészegedék és meztelen vala sátra közepén” (Móz.I. 9, 20-21.)
A zsidóság a Biblia szellemében élt a bor fogyasztásának lehetőségével. Palesztina híres volt szőlőskertjeiről, s a bor népi italnak számított. A választott nép használta a bort mint a gyógyítás eszközét, mirhával keverve - súlyos szenvedés esetén - kábítószerként, használta mint élvezeti cikket (vízzel vegyítve), de a bor szerepet játszott a nép vallási életében, rituális gyakorlatában is. Az Ószövetségben létezett ún. borünnep is. A jó szüret Isten áldásának, a rossz pedig Isten büntetésének számított.
Az iszlám hit kialakulásáig Palesztinában és környékén a bor a nép itala volt. Az Ószövetség szerint Palesztina híres volt szőlőjéről, a bor hozzátartozott az élethez, a Biblia alapvető táplálékként említi: „Esőt adok a ti földetekre alkalmatos időben: korai és kései esőt, hogy betakaríthasd a te gabonádat, borodat és olajodat.” „… kenyerem és borom is van a magam és a te szolgálód… számára, úgy hogy semmiben sem szűkölködünk.” (Bírák könyve 19, 19.)
Valószínűsíthető, hogy vörösbort ittak, mert a bort a „szőlő vére”-ként említik: „Mért veres öltözeted, és ruháid, mint a bornyomó ruhái?” (Ésaiás könyve 63, 2.), vagy „… és szőlő vérét, bort ittál” (Mózes V. 32, 14.)
Az Ószövetségből tudhatjuk meg, hogy a szőlőskerteket főleg lejtőkre telepítették: „Szőlőket plántálsz Samariának hegyein” (Jeremiás 31, 5.).
A talajművelésről is szól a Biblia: „Kedvesemnek szőlője van nagyon kövér hegyen; felásta és megtisztítá kövektől, nemes vesszőt plántált bele…” (Ésaiás 5, 1-2.)
A Bibliából tudjuk azt is, hogy a szőlőt fügefára futtatták, vagy karót vertek mellé és rendszeresen tisztították a gaztól.
A szüret a vígasság jegyében folyt már azokban az időkben is: „Elvétetett a vígság és öröm a kertből, és a szőlőkben nem vígadnak és nem kiáltanak, bort sajtókban nem nyom a bornyomó, véget vetettem a víg éneklésnek.” (Ésaiás 16, 10.)
Az ószövetségi vallás áldozatai között szerepelt az ún. Italáldozat, de a bort önmagában nem mutatták be áldozatul, legfeljebb más áldozatok adalékául szerepelt. Az áldozati lakomán a választott nép előírásszerűen használta a bort. Különös hangsúlyt kapott a bor a húsvéti bárány elfogyasztása alkalmával. Bizonyos bibliai személyek (Sámson, Keresztelő Szent János), ószövetségi papok isteni intésre vagy önként vállalt vezeklésből nem ittak, ill. nem ihattak részegítő italt (nazireusok).
Jelképként is többször megjelenik a bor az Ószövetségben. „… íme, bensőm olyan, mint az újbor, amelynek nyílása nincsen; miként az új tömlők, csaknem szétszakad.” (Jób 32, 19.) „Ezüstöd salakká lett, tiszta borod vízzel elegyítve” (Ésaiás 1, 22.)
A Bibliában a szőlőtő Izraelt jelképezi, amelyet az Úr Egyiptomból telepített Kánaánba, hogy ott gyökeret eresszen, és terebélyesedjék (Zsolt 80,9–12). A szőlőlugasban való időzés a békére, jólétre utal.
Azok a férfiak, akiket Mózes előreküldött Kánaán felderítésére, hatalmas szőlőfürttel tértek vissza, s a kánaáni bőséget jelző gyümölcsöt a vállukra vetett boton szállították: „Amikor Eskol völgyébe értek, levágtak egy szőlőfürtöt a szőlővesszővel együtt, ezt kettesével egy boton vitték, aztán néhány gránátalmát és fügét is (szedtek) Azt a helyet Eskolnak nevezték arról a szőlőről, amelyet Izrael fiai leszedtek.” (Számok könyve 13,17–24). Az egyházatyák és a középkori teológusok ezt a részt a keresztrefeszítésre vonatkoztatták, a szőlőfürtöt Krisztus-szimbólumként, a két hírvivőt az Ó-, ill. az Újszövetség képviselőjeként értelmezték. Nicolaus de Verdun klosterneuburgi oltárképén (1181) a jelenet a következő felirattal szerepel: „A botban, melyen a szőlőtő függ, Krisztus keresztfáját lássátok.”
Újszövetség
Az Újszövetségben Krisztus első csodatétele is a borhoz kötődik. A víz borrá változtatása a kánai menyegzőn történt. (János 2, 1-12.)
A keresztény vallás alapítójának, Jézus Krisztusnak életében a bor különösen kitüntető szerephez jut. Példabeszédeiben (Munkásokat felfogadó szőlősgazda, Gonosz szőlőmunkások, Jézus a szőlőtő - mi a szőlővesszők) szívesen használ szőlővel és borral kapcsolatos képeket.
Krisztus példabeszédeiben olvashatjuk, hogy a bort a gyógyításban is használták: „És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba.” (Lukács 10, 34.)
Pál apostol Timótheushoz írt 1. levelében a borivást, mint egészségre hasznos dolgot ajánlja. „Ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral, gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintettel.” (5, 23.)
Gyakran szerepel jelképként a szőlőskert, szőlőműves, szőlőtő: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: A ki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” János 15, 1-6., valamint Máté 20, 1-16. és 21. 33-46.
A legfontosabb szerephez akkor jutott a bor, mikor az utolsó vacsorán az Eucharisztia megalapításakor, Jézus kenyeret és bort vett kezébe. „…és vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az újszövetségnek vére, amely sokakért kionttatik bűnöknek bocsánatára.” (Máté 26, 27-28.)
Ókori népek legendái, boristenei
Az ókori civilizációkban a bor mindenhol isteni eredettel lett felruházva, s az emberekhez mindig isteni közvetítéssel jutott el.
Áldozati ital jellege abból a tényből is adódhatott, hogy kis mennyisége miatt, valóban csak a leggazdagabbak, az elit réteg élvezhette igazán, a suméroknál, akkádoknál például a templomok körül ültettek szőlőket, s féltve őrizték annak gyümölcsét. A sumer őseposz, a Gilgames is utal a borra, mikor is főhősünk "az élet fájához" érkezik és ott megismerkedik a bor készítésének tudójával, aki meglepő módon nő, úgy hívják Siduri. Az "élet fájáról" csüngő vörös fürtök arról árulkodnak, hogy a sumerek ismerték a vörösbort, s isteneiknek olajjal, tejjel és vörösborral áldoztak, természetesen az állat áldozatok mellett. A vér és a bor szavakat is egy kifejezéssel illették: kurum. A közép ázsiai térségben a Vejne, Vajna kifejezést használták a borra, ami egész egyszerűen azt jelenti : élet. Ez a szó ment át a mai nyelvek bor kifejezésébe is a latinnak köszönhetően. (Vinum, Vino, wein...stb.)
A Nílus völgyében Oziriszt tisztelték a szőlő és a bor isteni támogatójaként, aki a termőerőnek istene, a túlvilág uralkodója volt. Egyiptom királyaként a legenda szerint az embereket leszoktatta a „vad életmódról”, megtanította a mezőgazdasági munkálatokat és többek között ő ismertette meg az emberekkel a szőlőművelés és borkészítés titkait. Zárójelben jegyezzük meg a sörkészítést is neki köszönhetik az egyiptomiak…Ozirisz az ujjászülető természet istensége, különösen a Nílus termékeny áradásakor volt az események központjában, amikor is az "OUAG" termékenységi ünnepségeken, - ahol komoly mennyiségben folyt a bor - ünnepelték a népszerű istent, nem ritkák voltak a mámorral telített orgiákba átmenő dorbézolások sem. Az "OUAG" jele egyébként a hierogrifákon egy asztalra helyezett három borosedény volt. Az istenek is szerethették a bort, mivel az egyik leírás szerint: "kegyes kedvteléssel élnek fügén és boron"
Az egyiptomiaknál gyakran ajánlották fel a bort áldozati ajándéknak, s a halotti kultusz részeként gyakran helyeztek el borral teli edényeket a halott előkelők sírjában, megfelelő útravalóként a túlvilági élet megkezdéséhez.
Indiában is bőven folyt a bor, itt Prittu-Síva , illetve Mon-Sotti-Wrata istenek voltak kik kegyeibe fogadták népüket, s megismertették velük a nemes italt. Ismerjük az ősi szanszkrit boristent is, kit Soma néven említettek, Arméniában Spanderamet, Arábia földjén Orotál, Szíriában Choloch, Trákiában pedig Strabazios töltötte be a népszerű boristen tisztségét.Kínában is előszeretettel fogyasztották a bort, s egy bizonyos Fok-Hi-t tartottak a bor kínai elterjesztőének. Ő a legenda szerint élő ember volt Kr.e. 3000 körül élhetett. Hasonlóan a Perzsák is legendáriumukban egy ősi , valószínűleg nem létező királyhoz, Dzsemsidhez kötötték a bor elterjedését.
Ez utóbbi történet meglehetősen érdekes, s a legenda sok valóságos alappal rendelkezik. – A történet szerint az emberek ismerték és nagy becsben tartották a szőlőt, de csak gyümölcsként fogyasztották. Mivel kevés volt belőle igen értékes ételnek számított, csak a leggazdagabbak juthattak hozzá. Így volt ez történetünk királyi udvarában is, ahol a fiatal és szépséges királylány kérői sokféle ajándékot hoztak Dzsemsidnek. Az egyik kérő szőlőt hozott, amit értéke miatt a kincstár pincéibe szállítottak és őrséget is állítottak mellé. Néhány nap múlva az őröket holtan találták a raktár mellett, s a szőlőkkel teli kőedényekben zöld, fortyogó levet leltek…-Nem nehéz kitalálni, az erjedő szőlőből felszabaduló mustgáz ölte meg a katonákat. -Elterjedt a híre a „zöld méregnek”, a király le is záratta a raktárt. Pár nappal később a boldogtalan királylány, ki egy nála alacsonyabb rangú testőrbe volt titkon szerelmes, elhatározta, véget vet életének, s ezt az új méreggel teszi meg. Le is ment a pincébe, ivott a mérgezőnek tartott léből, de ahelyett, hogy meghalt volna egyre jobb kedve kerekedett, s a mámor magával ragadta. A király csodálkozott, miután többen előkóstolták az italt, maga is kipróbálta azt, s a hatás nem maradt el. S hogy a szerelmi szál is jól végződjön, természetesen engedélyezte lánya és a testőr házasságát. Az új italt pedig ezután mindenki bátran fogyasztotta, s gyorsan elterjedt Perzsiában. (Forrás: www.bor-neked.hu)
A bor története:
Az Ókori Mezopotámiában már fejlett borkultúra és borkereskedelem volt. Hamurabi i. e. 2100 körül törvényben büntette a borhamisítókat. (Csak ami iránt nagy a kereslet, azt érdemes hamisítani). Egyiptomból, III. Tothmes és III. Ramszesz idejéből való feljegyzések szólnak a borfogyasztásról. A Föníciak által készített üvegedények feltehetően a borfogyasztást szolgálták, a Hellén államokban pedig Nagy Sándor kortársai a "föld vérének" nevezték a bort. A Kárpát medencében már a rómaiak előtt ismerték a szőlőt. Bojrevista dák király alattvalóinak erkölcseit javítandó kiirtatta birodalmában a szőlőket. Attila hun király is ismerte és mondhatni "halálosan szerette" a bort, hiszen egy több napos tivornya után szenderült jobblétre.
A Középkorban és Újkorban a borfogyasztás a mediterrán kultúrában egyre elterjedtebbé vált, mert a vizek egészségtelenek voltak, az étkezési szokások megkívánták és a jobbágyság szegényes tápláléka miatt a borban lévő kalóriára is szükség volt. Mindezek mellett bor a keresztény liturgia fontos része is volt. A nagy kereslet jelentős kereskedelmet hívott életre, de nem a minőség, hanem a mennyiség, és a könnyű szállítás, (vízi utak, városok közelsége) volt fontos. A középkori hordókban a bor nem volt hosszú ideig eltartható, így az óbort nem ismerték. A márkás fajborok a XVIII. századtól kezdtek ismertté és keresetté válni. A fajborok egyre nagyobb differenciálódása viszont a jó bort luxuscikké tette.
A magyarok már a Meotis (Fekete Tenger) vidékén ismerték a bort. "Midőn valakivel fogadást tettek, egy pohár bort hozattak, s ebbe karddal, vagy nyíllal véröket eresztvén megitták, nemcsak a fogadást tevők, hanem minden jelenlevők egyetemben. S ekkor mind a barátság, mind a fogadás szent és változhatatlan volt előttük. Sőt akik az ilyen vérrel kevert borból ittak egymást véreiknek tartották”. Az első írásos emlékek a szőlőről a Pannonhalmi Apátság alapító levelében találhatóak. A liturgia szükségessé tette, hogy ahol lehetséges a keresztény egyház rendelkezzen szőlővel. Nemcsak az egyház részéről jelentkező igény tette fontossá a bortermelést, hanem a rossz vízminőség is, valamint az, hogy hazánkban az éghajlati és a talajviszonyok kedvezteka szőlőtermesztésnek.
A XIV . sz. elejére a magyar borok már ismertté váltak Németországban és Lengyelországban. Károly Róbert idején fejlett szőlő és borkultúra jellemezte Magyarországot. Zsigmond alatt átmeneti visszaesés következett be, Mátyás idején azonban újabb fellendülés történt. A XVI-XVII. század állandó csatározásai fellendítették a borfogyasztást, nemcsak a zsoldos hadinép, hanem a vizek további fertőződése miatt is (temetetlen holttestek, vízbe dobált hullák). A kanizsai várkapitány kérelme a nádorhoz: " Bort küldjön kend, mert uraim a víztől mind elbetegednek." 1594-ben az egri várban a 700 fős legénység 15200 csöbör bort fogyasztott. Ez körülbelül. napi 7 dl. Pázmány Péter így írt: "A haza szabadulásáért annyi részegítő köszöntések lettek, hogyha egy nagy völgybe vinnék a török császár erejét, és reá eresztenék azt a bort, melyet sok részegeskedésben megittanak Magyarország szabadulásáért, nem kellene vízözön sem a török veszedelmére, mind borban fúlnának meg."
A magyar bor hamar világhírűvé vált. Sebastian Mercier 1788-as levelében ezt írta: "Kóstolja meg a burgundi vöröset, a saint vivant-it, a citeaux-it, a grave-it, a vöröset és a fehéret egyaránt, de főleg a tokajit, ha alkalma van rá, mert véleményem szerint ez a földkerekség első bora, és csak a föld urait illeti meg az a jog, hogy ihassanak belőle". A XVIII -ik században az orosz cárok voltak a tokaji bor fő vásárlói és fogyasztói.
Az amerikai eredetű szőlőgyökértetűt 1845-ben fedezték fel Európában. Az 1860-1870-es években akkora kárt okoz Franciaországnak, mint a porosz-francia háború (20 milliárd frank). 1875-től Magyarországon is pusztított és szó szerint letarolta a hagyományos borvidékeket.
A magyar szőlőtermelésben korszakot zárt és korszakot nyitott.
Kis magyar bortörténelmi visszatekintés
( Forrás: http://www.hnt.hu/index.php/bemutatkozas/91-magyarboraszat) (Piros szövegre kattinva elérhető)
A szőlő és bor az egyetemes emberi kultúra része. Mikor ez a nemes termék több mint ötezer évvel ezelőtt Közép-Ázsiából elindult világhódító útjára a magyarok még nem a mai hazájukban éltek. Honfoglaló őseink már a honkeresés során megismerkedtek a bor készítés fortélyaival és bor fogyasztás örömeivel. Tanúsítja ezt, hogy borászati szakkifejezéseink jelentős része (szőlő, csiger, seprő, ászok, szűr) török eredetű és bor szavunk is egyedi, eltér a világban általános latin „vinum” változataitól.
Mai hazánk területén – ahol a szőlő őshonos növény – valószínűleg az időszámítás kezdetét megelőzően az V-I. században itt élő kelták lehettek az első borkészítők.
Az i.e. 14-9 között Pannónia provinciát meghódító rómaiak már biztosan foglalkoztak szőlőműveléssel. Domitianus császár i.sz. 92-ben kiadott rendeletével igyekezett gátat vetni a szőlőtelepítésnek Pannóniában.
Probus császár ( i.sz. 276-282) - aki szerémségi vinitor család sarjaként látta meg a napvilágot - jelentős telepítéséket végzett itt.
A középkor emlékei
A kereszténység felvételét követően ( i.sz. 990 ) a magyar borászat az európai minta szerint fejlődött. A szerzetesek a keresztény liturgiához szükséges bor készítésének ismeretét, a szőlőművelés gyakorlatát széles körben elterjesztették. Első királyunk Szent István fiához i.sz 1031-ben intézett intelmei a bor ismeretét jelzik:
„… itassanak meg olykor fanyar borral, mely értelmedet tanításomra figyelmessé teszi.”
A honalapítást követően a gazdasági érdekek felismerése is a szőlőtermesztés fellendítését eredményezte. Az adójegyzékek – mint leggyakoribb írásos emlékek – már a XI. századtól minden országrészben következetesen említik a dézsma-bort (decima).
A XIII. századtól rendeletek határozták meg a szőlőtelepítésre felhasználható, irtható erdős területeket, megalapozva a szőlőhegyek (promontóriumok), a történelmi borvidékek kialakulását. A XV századtól megjelennek az írásba foglalt hegyrendek (pl 1486.július 13. Tordas, Fejér megye)
A magyar szőlészet és borászat Mátyás király (1458-90) idején európai jelentőségű és fejlettségű volt
A magyarság zivataros történelme nem mindig biztosított zavartalan feltételeket a szőlőművelés felvirágoztatásához. A latin mondás mely szerint „Pace virent colles” – azaz „békében virulnak a szőlődombok” – nem volt jellemzője a középkori Magyarországnak.
A nemzeti létért folytatott háborúk során elnéptelenedett területekre ófrancia, vallon, sváb telepesek érkeztek magukkal hozva saját szőlő-bor kultúrájukat. A Kadarka szőlőfajtát, a vörösborok sajátos feldolgozási technológiáját a török elöl menekülő rácok honosítják meg hazánkban.
A hagyomány szerint Szepsi Laczkó Máté 1631-ben az első tokaji aszú elkészítésével századokba nyúló hagyományt teremt. A tokaji borok nemzetközi elismertségét jelzi, hogy az 1700-as években a Rákóczi szabadságharc pénzügyi fedezetének jelentős részét a Tokaj-hegyaljai birtokok jövedelme, a külföldön értékesített borok árbevétele adta.
Reformkor a borászatban
A XIX században ismét jelentősen fejlődik a magyar borászat. Széchenyi István, Entz Ferenc, Korizmics László révén felzárkózik az európai etalonhoz a technológia, az intézményrendszer és a szakigazgatás
Az 1870-es években fellépő filoxéra vész ( Magyarországon 1872-ben, Pozsonyban jelent meg először) szinte teljesen letarolja az akkori ültetvényeket, de egyben a magyar szőlőtermesztés megújulásának is mérföldköve is.
A teljes körű borászati szabályozás gyökerei a XIX. század végéig nyúlnak vissza. 1876-ban Szalay Imre Somogy megyei földbirtokos, országgyűlési képviselő törvényjavaslatot nyújtott be „ A gyártott borokról”. 1884-ben a képviselőház elé tárt a „műborról” szóló törvényjavaslat lekerül a napirendről. Az 1887-ben, 1889-ben tett sikertelen próbálkozások után 1893-ban „XXIII. törvényczikk a mesterséges borok készítésének és forgalomba hozatalának tilalmazásáról” címen iktatták törvénybe a mai szabályozás jogelődjét.
1894-ben pedig a mai hegyközségek jogelődjeinek működési szabályait rögzítő első hegyközségi törvény.
Az 1908. évi XLVII., az 1924 évi IX. és az 1936. évi V. törvénycikkek révén 1959-ig törvényi szintű szabályozás volt érvényben.
A szőlőtermesztők és borászok kitartását bizonyítja, hogy a tatárjárás, a török hódoltság, a Habsburg elnyomás, a filoxéra vész és a trianoni politikai diktátum hatásait és a világháborúkat is túlélték.
A második világháború utáni korszak
Az 1959-ben hatályba lépő 23. számú törvényerejű rendelet még sok tekintetben az 1936-os törvény szellemének megfelelően rendelkezett. Az 1970. évi 36.tvr. azonban már koncepciójában is eltér a korábbi szabályozási gyakorlattól. Szakmai, eljárási és szankcionálásra vonatkozó részeiben rövidítve lépett életbe, így elvesztette törvényi jellegét.
Az 1945-től 90-ig terjedő időszak jellemzője a szemléletváltás volt. A szakigazgatás átalakult, megszűntek a hegyközségek, hatályát vesztette a bortörvény.
Bár az ültetvények kezelése részben magánkézben maradt, de a szőlőfeldolgozás, a borászat és a borforgalmazás központosítottá válik.
1962-63. jelentős eseménye a II. szőlő rekonstrukciónak nevezett telepítési programra, mely kertében több tízezer hektár szőlőültetvény eltelepítésére került sor.
Az 1970-es évektől a hazai ellátás helyébe a KGST egyezmények keretében a szocialista tábor ellátása lépett. Volt olyan év, mikor a megtermett bor több mint fele exportálásra került.
Bár az érdekeltség homlokterében továbbra is keleti export volt, egyes üzemek technológiai szempontból már bármely piac igényeinek kielégítésére alkalmassá váltak. Sajnos az eredetvédelem ebben az időszakban megmaradt a 60-as évek színvonalán.
A rendszerváltás után
Az 1990-es évek elején beállt hazai és nemzetközi politikai változások ismét gyökeresen új helyzetet teremtettek. Eltűntek, vagy átalakultak korábban meghatározó kelet-európai piacaink.
A szőlőültetvények csökkenése, az évenként ismétlődő szüreti feszültségek és készletproblémák, a belföldi forgalmazás anomáliái nem oldódtak. Az export a 90-es mélypontot követően stabilizálódott, valamelyest fejlődött.
A magánosítás révén átalakultak az állami vállalatok, jogilag is magán kézbe kerültek az ültetvények. Új utakat kellett keresni a technológiai fejlesztés, az értékesítés és az ágazati szabályozás terén.
Az ágazat jogi szabályozása követte a gazdasági folyamatokat. Az 1994-ben elfogadott Hegyközségi törvény és az 1997-ben hatályba lépett Bortörvény révén az ágazat vissza tért a II. világháború előtt járt útra.
A szőlőt és a bort a származását igazoló bizonyítvány révén ismét tanúsítvány kíséri a pincétől a fogyasztóig. A bor minősítését nemzetközileg akkreditált intézet az MgSzH BI végzi. 1999. óta a bor bekerült a jövedéki termékek körébe. A folyamatosan változó tartalmú jövedéki szabályozás elvárásainak való megfelelés komoly gondot okozott az ágazat szereplőinek. A 2005-ben 0 kulcsossá vált jövedéki adó helyét a forgalombahozatali járulék vette át.
EU csatlakozás
A 2004. év legnagyobb szakmai kihívásának az EU csatlakozás bizonyult. Az intézményrendszer kialakulatlansága, valamint az utolsó pillanatban végrehajtott jogszabály módosítások miatt a kelleténél több feszültséggel, de sikerült megvalósítani ezt a célkitűzést.
Kialakultak a termelési potenciál kezelésének és támogatások igénybevételének rendszerei.
Sok problémát okozott a brüsszeli és a hazai szabályozás közötti szemléletbeli különbség áthidalása.
A 2008-as EU-s borpiaci reform a támogatott kivágási révén újabb lökést adott a szőlőterület csökkenésének. A nemzeti boríték révén viszont jelentős forrásokat sikerült szerezni a megmaradó ültetvények megújítása érdekében.
Az egyre csökkenő volumenű hazai termék előállítás, a zsugorodó belföldi fogyasztás, a stagnáló kivitel és a lökésszerűen, de egyre nagyobb mértékben jelentkező behozatal jellemzi a mai viszonyokat